MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Október 28-tól - amikor Nagy Imre elismerte a felkelés jogosságát, és győzött a forradalom és szabadságharc - november 3-ig békés, reményteli újrakezdésre készülődött az egész ország, a szovjeteket kiszolgáló törpe kisebbség kivételével. November 4-e vasárnapra esett, és 5-én, hétfőn, már dolgozni mentek volna az emberek.

De a háttérben, a nemzetközi erővonalak ismét tragikussá alakították a magyarság sorsát. A két nagyhatalom, Amerika és a Szovjetunió vezetői háttéralkut kötöttek. Az USA vezetőinek (Eisenhower elnök, Dulles külügyminiszter) döntése, miszerint az USA nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe, vagyis az oroszok szabad kezet kapnak, megpecsételte a magyar forradalom sorsát.

A harc kegyetlen volt, egyoldalú és rövid. Budapest így is mély sebeket kapott, a fiatal pesti srácok és a többi bátor harcos hiába próbáltak ellenállni, az orosz fölény ismét győzedelmeskedett, mint 1848-ban. A hősök kiöntött vérétől áztatott pesti kövek, a rommá lőtt házak halálos csendje jelezte a levert magyar forradalmat és szabadságharcot.

Hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Reggel 5 órakor az ungvári rádió a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány Nyílt levél a dolgozó magyar néphez című közleményét sugározta, melynek aláírója Kádár János volt. 5 óra 20 perckor viszont a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

A kormányfő fenti mondatait magyarul és valamennyi világnyelven többször megismételték. Ezután Háy Gyula és felesége Segítsetek, segítsetek, segítsetek végű segélykiáltását sugározta a rádió magyarul, angolul, németül és oroszul. Ezt követően a Kossuth-rádió adása megszakadt. Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, végül Nagy Imre és a kormány többi tagja a családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre érkeztek.

A szovjet csapatok már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány vége így hangzott:

"… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében."

1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre és leverték a szabadságharcot. Az országban néhány helyen elszórtan még egy hétig tartott a hősies ellenállás. A szovjet támadás hírére Nagy Imre családjával és a hozzá közel álló politikai körrel november 4-én menedékjogot kért és kapott a jugoszláv nagykövetségen, ahonnan november 22-én a szovjet titkosszolgálat segítségével tőrbe csalták, és a romániai Snagovba hurcolták.

A kommunista megtorlás olyan mérvű és embertelen volt, amelyre a magyar történelemben addig nem volt példa. A harcban elesettek mellett, a kivégzettek, a bebörtönzöttek, az elhurcoltak száma és a menekülő áradat ijesztő és döbbenetes volt. Kiskorúakat ítéltek halálra és megvárták, hogy betöltsék 18-ik életévüket a végrehajtáshoz. Ilyen volt az emberarcú szocializmus.

Az elmúlt több mint 50 év alatt napvilágra került adatok, a túlélők, a szemtanúk beszámolói az egyik oldalon, az igazi bűnösök és árulók elhallgatása, sőt felmentése a másik oldalon. Ez mind 56 szomorú hagyatéka.

Szabad-e, lehet-e békévé oldani az emlékezést, parolázni, együtt ünnepelni azokkal, akik szerint fasiszta ellenforradalmárok és felforgatók voltak a pesti srácok? Akik kiszolgálták az idegen megszállást? Megtehetjük-e ezt az elesettek, a hősök nevében, az egész életüket kettébe töröttek nevében, az emigrációba kényszerültek nevében?

Micsoda és mekkora vérvesztesége volt ez a magyarságnak! Hatása ennyi év múltán is fájdalmasan érezteti hatását mind tudásban, mind erkölcsi tartásban és a hazaszeretet megfogyatkozásában.

Az ők örökösei, a magyarság szolgálatát becsületesen felvállalóknak, a hazaáért és a szabadságért életüket feláldozóknak az örökösei vagyunk.