MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

(M. kir. 2. honv. haditudósító század.) Az ütegek még a szürke, nedves hajnal előtt elfoglalták helyüket a domb peremén. A karcsú lövegek kerekei mélyre bevágódtak a süppedős, füves talajba. A köd mereven tapadt a mocsárra és hátul makacsul fonta magát a vöröskérgü fenyőfákra. A lövegkezelők feltürt köpenygallérral álltak a lövegek körül, szemöldökükre dúsan vastagodott rá a csípős dér szürke festéke. Október közepe volt már, és itt a Pripjet és Dnyeper közén, a mocsár és erdő, meg a végtelen puszta útvesztője, mintha korábban köszöntött volna be az ősz. Keletről, a Deszna kanyar felől csípős szél húzott, a levelek hullottak már és az erdő kezdett ritkulni.

- Odahaza szüret van most!

Úgy hullott bele a mondat a ködbe, mint egy nagydarab színes alma. De senkisem válaszolt rá, az emberek mélyebbre fúrták kezüket az öblös zsebekbe talán a lélekzetük is mélyebbről jött, azután bámultak tovább a ködbe.

Mögöttük lapult a falu: üszkös házakkal, egy-két gőgösen megmaradt kőkéménnyel. Füstölt még, az üszkös romok között rongyos muzsikok kuporogtak és lázasan kitágult szemekkel bámulták a korahajnalban átvonuló rohamszakaszokat.

Tegnapelőtt perzselték fel a falut az orvlövészek. A nyár vége óta a mocsárvidék végtelen birodalmában is megélénkültek az orvlövész csoportok mozgása. Kirobbant a harc a mocsárvidéken. A magyar megszálló csapatok egymásután semmisítették meg és emelték ki az elszaporodott orvlövész csoportokat, melyek a saját fajtájukat sem kímélték. – Elpusztítani mindent! – ez volt Moszkva parancsa.

A Szondy tüzérek

A magyar rohamszakaszok gyors ütemben vágtak át a felégetett orosz falun, a dombvonulat alatt az ütegek mellett kanyarodtak neki az erdőnek. A géppisztolyok meg a kézigránátok az erdei harc legtökéletesebb és leghasználhatóbb eszközei ott csüngtek a vállakon, meg a derékszíj mögé tűzve, a bakancsok bokáig süppedtek a sárba. A csípős hajnalt fel sem vette senki.

Felvidéki fiúk voltak valahonnan a kassai hegyek hajlatairól hozták őket a katonavonatok, ott nőttek fel és talán ott szokták meg ezt a fojtó és tompa őszi ködöt.

- Na, egy óra múlva kezdődik a tánc!

Valamelyik löveg mögül hangzott el ez a rövid jóslás. Erre sem válaszolt senki. Hozzászoktak, hogy keveset beszéljenek. De mindenki meghallotta, tudomásul is vették. Miskolci tüzérek voltak, onnan valók a Szondy laktanyából (M. kir. 7. honvéd „Szondy György” tüzérosztály – szerk.). Jól megtermett, rámenős, keményszívű fiúk, Borsodiak.

Mielőtt a köd rongyossá szakadozott volna, megeredt az eső. Sűrű, tömött, nagycseppű, orosz eső. Paskolta a fiúkat, a lövegek karcsú csövén táncolt mélyre fúrta magát a sással benőtt mocsárban.

Még csak ez hiányzott!

A sűrű nedves ködhöz még a szakadó eső. Félóra múlva már ázottan tapadt a köpeny a fiúkra. A bakancsok tele voltak vízzel, a lövegállások úsztak a sárban. Mögöttük egészen eltűnt a falu. Az utolsó pislogó parazsakat is kivégezte az eső.

Reggel hat óra volt. A rohamszakaszokkal előreküldött tűzfelderítő járőr tüzet kért. Valahova az erdőbe. Balra, ahol a dombhajlat egészen nekisimult a legelső fasornak.

„Erős orvlövész csoport bekerítéssel fenyegeti az első rohamszakaszt. Balra a dombhajlat mögött kiépített orvlövész fészkek.”

A belövés azonban már az első pillanatban lehetetlennek látszott. Tüzelőállást kellett változtatni a három legszélső lövegnek.

És a miskolci fiúk nekiestek a sárnak.

A „mesterhármas”

A lövegek kerekei tengelyig süllyedtek a sárban a lovak meg sem mozdították. Pedig sietni kell, mielőbb elérni a túlsó domb peremét ahonnan „beszólhatnak” az orvlövészek vakmerő tervébe.

A löveget nekifeszített vállal tolták a fiúk, a mély sárban bokán felül csúsztak bele a lábak, a homlokokon folyt a verejték és az eső. Ezek azok a pillanatok, amikor az emberből nincs semmi, csak a szív, meg az erő. Azért is. Csak azért is. A domb pereméről háromszor csúsztak vissza, de harmadszor is nekirugaszkodtak.

De felvitték a löveget!

Negyedóra alatt mind a három ágyú a helyén volt. Innen pompásan belátták az erdőt, ott feküdtek előttük kibújva a ködből a vöröskérgü fenyők, sűrűn, de gőgösen és jobbra tisztán látni lehetett az erdei vágást, amelynek mentén – a tüzér felderítő járőr szerint – beásták magukat a banditák.

És eldördültek az első lövések. „Jók!” – jelentette a felderítő rádiós.

Azután megkezdődött a „mesterhármas” pörkölése. Egymásután csapódtak be a lövedékek az erdei vágás mentén, kaszálták a fenyők koronáit, és a felrobbant sárfröccsök fekete tölcsérben szakadtak fel a fák között. A kezelők sárosan, telefröcskölt arccal és ázottan verték az orvlövész állásokat. Rá sem gondoltak, hogy vízben állnak, hogy a ruha nedvesen tapad a testükre, talán még a szemük is ragyogott.

Hiszen miskolciak.

Délre a rohamszakaszok már felmorzsolták a megmaradt orvlövész csoportot és a miskolci „mesterhármas” legénysége ott sütkérezett a - hirtelen kibújt napfényben – a dombtetőn.

Szabó Sándor haditudósító zls.
Magyar Élet 1943. november 5.