MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

„Csak" arról érkeztek hírek - mit hírek, apró-cseprő pletykák! -, hogy valahol, Amazónia erdőinek mélyén összeeszkábált pálmafa-kunyhóban, kuporog egy férfi, egy vadember, aki titokzatos, senki nem ismeri, senki nem beszélt vele, s valószínűleg abszolút magányosan él.

A brazil kormány indiánügyekkel foglalkozó hivatalának munkatársai végül, 2007-ben, a nyugati Rondonia szövetségi államban (Brazília szövetségi államokból áll - a szerk.) 31 mérföldes körzetben becserkészték a férfit - akit az egyik amerikai internetes orgánum a planéta legelszigeteltebb emberének nevez - és a területet védett övezetnek nyilvánították.

Így is évekbe telt, mire rábukkantak a különös emberre; ő ugyanis folyvást menekült, mindig otthagyta a már felhúzott pálmakunyhót egy másikért. (A szakemberek egyébként egyetlen olyan indián törzset sem ismertek eddig, amelynek a tagjai így éltek volna: háromszögletű kunyhóban, kétméteres lyukat kivájva alvóhelynek...)

A nevenincs magányos ember korát negyvenöt-ötven évesre becsülik, nem hord semmiféle öltözéket, még háncsruhát sem, beszélni nem tud (vagy nem akar), és állandóan íj és nyíl van nála. Egyik alkalommal ezzel és így „üzent" a kormányzati embereknek: egyiküknek a mellkasába nyilat eresztett.

Nem sikerült vele semmiféle kapcsolatot kiépíteni. A találkozásoknak elkeresztelt vizsgálódások arra azért elegendőeknek bizonyultak, hogy jól megfigyeljék a magányos indián szokásait, életmódját.

A férfi többnyire vadhúst esik, s a mindennapi betevőt íjjal és nyíllal szerzi meg magának. A kunyhó körül azért termeszt némi növényt is: például kukoricát és maniókát. Bíbelődik mézgyűjtéssel és mindenféle jeleket, rajzokat véseget a környező fák kérgébe. Etnográfusok úgy vélik, hogy ez elmélyült spirituális életet jelezhet, s szerintük segíthet a férfinak abban is, hogy különösebb traumák nélkül élje magányos életét.

De vajon menyi ideig tarthat ez az elszigetelődés? Vajon 2010-ben élhet-e még valaki így? - kérdezik a szakemberek. Ám, meglepő módon, nem kevesen vannak brazil földön, akik úgy gondolják, hogy a modernizálódás, a világ szélsebes változásainak sora korántsem fenyegeti a magányos indiánt, sőt, éppenséggel ez mentheti és védheti meg őt. Hiszen például a Google Earth, vagy más, hasonló programok figyelhetik életterének határait, óvhatják őt a kíváncsiskodó turistáktól, vagy ami még rosszabb, a földet megkaparintani szándékozó haramiák támadásaitól.

Ráadásul, éppen magányának immár közismert volta védheti meg őt a földfoglalóktól. (Brazíliában egyébként 1988 óta, az alkotmány értelmében, az indiánok megkapják az államtól annak a földnek a tulajdonjogát, ahol nemzedékek óta élnek.)

Amúgy a történelemben kevés ilyen esetet jegyeztek fel az annalesek. 1853-ban például Kalifornia partjai mentén, parányi szigeten fedeztek fel egy magányosan, a külvilágtól elzártan élő indián asszonyt. Katolikus papok csónakot küldtek érte, hogy megmentsék, de pár héttel a lelkes „mentőakció" után - meghalt. Mindösszesen annyit lehetett tudni róla, hogy törzsének utolsó élő tagja volt, s valószínűleg 18-20 évet élt teljesen egyedül.

Az indián törzset, amelynek magányos utolsó tagját most óvják-védik, nem azonosították a brazil szakemberek. Magyarán: a törzsnek egyelőre nem tudják a nevét. Nem úgy, mint például a szintén Rondoniában élő másik törzsét, az akuntsu-ét. Csakhogy ők is kihalóban vannak: mindösszesen hat tagjuk él még! A többieket rablók gyilkolták le.

Az indiánügyekkel foglalkozó szövetségi hivatalban most arról (is) tanakodnak, hogy küldjenek-e szakembereket, az akuntsukhoz, avagy sem? Jobb-e magukra hagyni őket, hogy élhessék őseik életét, íjjal és nyíllal, mézet gyűjtögetve, ameddig csak lehet, avagy mentsék meg őket is, mint azt a kaliforniai indián-asszonyt másfél száz évvel ezelőtt? De hisz' meglehet, hogy akkor ebbe a „mentőakcióba" ők is belehalnának...