MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Az országúton sajátos demarkációs vonal jelzi a fővárosból érkezőnek, hogy Devecser határába ért. Az aszfalt innentől vörös, beljebb katonák, mentők, civilszervezetek autói sorakoznak. Sok üzlet zárva, az élelmiszerbolt ajtaja nyílik-csukódik. Felborult a létezés biztonságos és megszokott ritmusa, gyakorlatilag hadi helyzet van. A buszmegállónál lévő kis étteremben csoportosulás, egy idősebb ember az asztalt támasztja, megszólítjuk. Elcsukló hangon említi fiatal ismerősét, aki mások mentése közben veszítette életét az iszap miatt – a többiek némán szorítják meg a karját. A teret a templom falán lévő hangszóróból hallatszó rádióadás, sűrű tülkölés és a kármentésben részt vevők hangja tölti meg.
Locsolókocsik nedvesítik folyamatosan a település utcáit, csordogál a rozsdaszínű lé. Gumicsizma és maszk nélkül itt elvileg nem lehetne mozogni, biztatnak is mindenkit, igényeljen az ingyenes védőfelszerelésből. Maszkkal takart arcok jönnek szembe, néhányan azonban nem törődnek ezzel. „Én nem félek. Mondja, ugyan mi jöhet még ezek után?” – kérdez vissza egy idősödő hölgy. Családja korábban összekészítette a húszkilós csomagot egy esetleges kitelepítés miatt, de édesanyja közölte vele, hogy több megrázkódtatást már nem viselne el, inkább véget vet az életének.

Nehéz szavakba önteni a furcsa kettősséget: a kármentők, a profi és civil segítők tettrekész energikussága találkozik az itt élők megfáradt mozdulataival. Meleg étel, ital, ruházat van, az iskola épületében civilek segítenek a főzésben. Folyamatosan érkeznek az adományok is, köztük speciális kötszerek égési sebesülésekre. De a segítséget időben kell kérni: az egyik mentősnek többnapos sérüléssel akadt dolga, amikor az iszap már komolyabb bajt okozott egy asszony testén.
Az útzár miatt nagy kerülővel jutunk Ajkára, hogy meglátogassuk az ottani sportcsarnokban elszállásolt kolontáriakat. A sajtó érdeklődését ők már-már közönnyel, a hivatalos segítők elutasítóan fogadják, kitessékelnek bennünket az épületből. Odakint egy fiatal házaspár a karácsonyt emlegeti. Házukat csaknem elsőként vitte el a vörösiszap, s most ajkai rokonok fogadták be őket gyermekükkel. Napjuk nagy részét azóta a csarnokban töltik, részben adminisztrációval. Nem a közelgő hidegtől félnek, de egyre távolabbinak érzik a lehetőséget, hogy a karácsonyt Kolontártól messzebb, de már egy saját otthonban ünnepelhessék. „A gyermekemnek szívműtétje volt, nagyon kell őt óvni. Hát hogyan mehetnék Kolontárnak még a környékére is?” – sírja el magát egy másik édesanya. Beszélgetőtársa legszívesebben a szomszédos megyébe költözne, mint mondja, ott élnek a gyermekei, menne utánuk, hogy a közelükben legyen. A csarnok „lakói­nak” feszültségét az információhiány csak fokozza, azt mondják, nem kapnak elég tájékoztatást. Nem tudják azt sem, hogyan, miből és mikor lesz lehetőségük másutt letelepedni.

Mindkét lába bekötve egy Veszprémben ápolt devecseri férfinak, akit a többi sérülttel együtt kedden meglátogatott Schmittné Makrai Katalin, a köztársasági elnök felesége is. A férfi felhúzza az ingét: a hátán is csúnya foltok. Nagyon erős fájdalmak gyötrik, különösen kötözéskor, utána szinte meg sem tud moccanni. Meséli, hogy egyszer elindult haza, de csak a temetőig jutott, onnan vissza kellett fordulnia. Háza és minden, ami benne volt, tönkrement.

Ő azonban – ha lehet ilyet mondani – viszonylag szerencsés, mert van még egy ingatlanja.