MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Bár a korunk elanyagiasodott világában szétfoszló emberi szellem ezzel a gondolattal már nemigen tud mit kezdeni, a létezés valójában szimbólumok és metaforák bonyolult szövedékeként is megmutatja magát nekünk. A világ tehát egy folyamatos Jelenések könyve lehetne az ember számára, az „írás a falon” tehát mindig kibetűzhető volna, ha… Ha tudnánk olvasni! De nem tudunk!

Szemben az úgynevezett primitív népekkel, amelyeket a nyugati ember mérhetetlen fölénnyel tekint állatoknak. Mert a nyugati ember nem állat. Annál sokkal rosszabb. Az állat ugyanis, bár a racionális verbalitás szintjén nincs tudása arról, hogy miért is nem szabad olyan dolgot tennie, ami veszélyezteti önmagának és fajának létét, de ösztönösen tartózkodik ettől. Nem így az ember, pontosabban a civilizált fehér ember. Noha tudja, hogy amit tesz, az saját létének folyamatos veszélyeztetése, mégis perverz indulattal veri szét saját külső és belső természetét, gazdasági növekedésnek, haladásnak, fejlődésnek, demokráciának, piacgazdaságnak elnevezve mindezt a cinikus, önpusztító ámokfutást. Egy közép-európai számára a vörösiszap szókapcsolatnak különös csengése lehetne, ha volna füle hozzá, de már az sincs neki. Érthetne talán abból is, hogy a vörösiszappal elöntött vidék a légi felvételeken, mint egy iszonyú gigantikus vértócsa terül szét az idilli tájon. Mit is kellene végiggondolnunk, ha egyáltalán még van bármilyen elképzelésünk arról, hogy esetleg túl akarjuk élni mindazt az iszonyatot, amit ez a globális „szép új világ” tartogat számunkra?

A vörösiszap – hulladék. Mint a tudós férfiaktól megtudtuk, nem veszélyes hulladék. Kár, hogy az akadémiai világ kiválóságai erről nem értesítették előbb a halálos áldozatokat, mert akkor nyilvánvalóan nem hunytak volna el csak úgy, hiszen egy veszélytelen hulladék esetében ez teljesen logikátlan lépés volt részükről. Ám azon sem árt eltöprenkednünk, hogy miért is állít elő korunk „fejlett civilizációja” százmilliárd tonna számra hulladékot, pusztítva ezzel földet, vizet, levegőt, az élet alapjait jelentő őselemeket. Azért kellene ezen eltöprenkednünk, mert a hulladék a földi életben eddig soha nem létezett, ez kizárólag a nyugatias modernitás (leánykori nevén kapitalizmus) terméke. Az ember előtti földi élet, és ember első szakrális hagyományos társadalmai nemcsak hogy nem ismerték, de nem is tudták volna értelmezni a hulladéknak még a fogalmát sem.

A földi élet szervességének legmélyebb lényege ugyanis az, hogy semmi olyan tevékenység nem létezhet, amelynek végtermékei ne válnának azonnal egy másik életciklus kiinduló pontjává. A hulladék megjelenése súlyos, végzetes zavar a szerves létben, azt jelzi, hogy valami veszélyesen megbontja az élet évmilliárdok óta zajló létharmóniáját. A hulladék valójában lelki, erkölcsi, szellemi létünk súlyos roncsoltságának az anyagi világban való megjelenése. A békés dunántúli falvakat véres-vörös mocsokba temető iszonyat arra az egyszerű igazságra épül, hogy ha valami neked profitot hoz, akkor ne foglalkozz azzal, hogy másokat ezzel állandó életveszélyes fenyegetésben tartasz. Persze profittermelésed véres-mocskos váladékait azért itt nem zúdíthatod közvetlenül az általad anyagilag már egyébként is kifosztott „bennszülött” páriákra, mert ez (sajnos még) nem Afrika, hanem egy Magyarország nevű lokalitás. Ezért aztán immel-ámmal barkácsolj össze valami tárolófélét, de azért ne túl drágát, és a karbantartását sem kell nagyon eltúlozni, mert az is csak viszi a pénzt. És ugye még mindig csak néhányszor tízmilliárdnyi a családi vagyon, s persze ez a sokszor tízmilliárd is csak abszolút becsületes, minden gyanú felett álló, feddhetetlen és korrekt tranzakciók segítségével nőhetett ennyire a valamikori nulláról. Olyanokkal, mint amilyen ez a mostani biznisz is. Minden „le van papírozva”, állunk elébe minden vizsgálatnak.

Bár korunk embere és korunk magyarsága folyamatosan azt hazudja, hogy derült égből villámcsapásként sújt le rá a végzet, mint most is, ám valahol a lelke mélyén talán már kezdi megérteni, hogy a „jövő elkezdődött”, de nem egészen úgy, ahogyan a politikai kampányok erőltetett hurráoptimizmusában képzelte. Az illúziók kora a vége felé közeledik. A mindent elborító vörösiszap gyilkos mocska a saját önámító hazugságaink véres anyagcsere-végterméke. Önámító hazugságaink és a lelkesedést és (csalóka) reményt mímelő fortélyos félelmeink patológiájának váladéka. Ha megáll a tudomány, akkor jön a költészet, mert az azt is ki tudja fejezni, amit a tudomány soha. József Attila írja: „Őspatkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad”. Hát most itt van! Az egész nyugati civilizáció, amely az elmúlt fél évezred során mérhetetlen pusztítást vitt végbe a világ szinte valamennyi „lokalitásában”, a magyarságot kilakoltatta saját hazájából, és most már lassan az egész életből is. Persze majd most is azt hazudjuk, hogy ez nem így van.

A vörösiszap nem veszélyes hulladék, a bajt az a fránya időjárás okozta, és ha mégis elkerülhetetlen a felelősségre vonás, akkor talán egy jelentéktelen senki majd esetleg felfüggesztett börtönbüntetést kap. A függöny legördül, és a világ s benne a magyarság öngyilkossága zavartalan. És a sok-sok milliárdos családi vagyonok rákos burjánzásként gyarapodnak.