MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Megszúrtak egy gyereket. Egy tizenhét éves kamaszt. Valahol Újpest közepén, a meccs előtt.
A Fradi–Újpest előtt.

Ez a Fradi–Újpest, ez valami fétis. S állítólag ehhez valahogyan muszáj viszonyulni. Ahogy Hofi Géza annak idején remekül kieresztette a felgyülemlett gőzt a Kádár-rendszer dögszagú kuktájából, úgy ereszti le a gőzt egy Fradi–Újpest… Miből is?
Ez a kérdés, tényleg: hogy miből…

S ez a miből, ez a fétis. S ehhez muszáj valahogyan viszonyulni. Ehhez a mérhetetlen frusztrációhoz. Mély és átláthatatlan sikertelenséghez. Redves, barlangi kilátástalansághoz. Az istenverte, átkozott ostobasághoz. A biliárdgolyó tömegű és simaságú agyak lefegyverző primitívségéhez. A tökéletes és ájult gondolattalansághoz. A múlttalansághoz és jövőtlenséghez. Amiből következően nem marad más, csak a pillanat…
A Carpe diem…

Istenem, hajdan Horatius arisztokratikus előkelősége volt ez, ez a Carpe diem. Horatiusé, akit aztán majd a mi előkelő s elvonuló Berzsenyink élesztget Niklán.
A mai Carpe diem a trágyaférgek öröme. S Horatiusból mára leginkább ez maradt: „Odi profanum vulgus!”

Bizony, bizony! Már Babitsunkat is majd’ kiközösítették emiatt. Pedig az ő elefántcsonttornyának tövében még valami élhető élet hullámzott. Hitekkel és tabukkal. Örökérvényű igazságokkal. Múlttal és jövővel. Átlátható és átélhető társadalmi hierarchiával. Nemzeti öntudattal.
A sok-sok igazságtalanság és szörnyűség között, mögött, alatt és felett volt akkor valami élhető élet, igenis volt.

S mára eltűnt. Odalett.
Megette, felzabálta a „haladás”. A mindenben kételkedés, a hit lerombolása, a tabuk ledöntése, az örök kételkedés, a liberalizmus. Ma már a „nemzeti nyomor” ölni akar. S ismét ideológiát barkácsol magának.
Amikor a kilátástalanság felsikolt, még van remény.
Amikor úgy dönt, hogy ő semmiről sem tehet, és elégtételt vesz, akkor közel a vég.

Akkor jön el Olaszliszka. Veszprém. A siófoki cigánymenet. Akkor verik tanárainkat az iskolában. Kosztolányi Aranysárkányában még csak a bármi áron feltörekvő, lelketlen, parazita idegenség mert kezet emelni a Tanár úrra, akit védett a korszellem. Ma már az öntudatra ébredt lumpenproli üt. Bárhol, bárkit, bármikor. Tanárt, mentőst, orvost, gyereket. És minden ilyen ütés és ölés mögött ott áll egy „jogvédő”, aki megmagyarázza. Aki kiállítja a menlevelet.
Ha cigány üt vagy öl, a liberális „jogvédők” írják a felmentést, mert ők ezen keresztül a kort védik. A korszellemet.

Ha magyar üt vagy öl, akkor a kor és korszellem engesztelhetetlen ellenségei emelik fel szavukat. Akkor jönnek a „veszettek”, és így beszélnek: „Siralmas, hogy hazánk sanyarú sorsát ismerve, még mindig vannak a szurkolóink között olyan barmok, akik nem tudják, hogy kik az ellenségeink, kik ellen kellene emberkedni. Nem a verekedéssel van bajunk, egy sportszerű egy az egy elleni bunyó edzi a testet, erősíti a jellemet, ahogy Dobó Istvánék is balhéztak anno a különböző vásárokban. De 15-en egyre, késsel? Reméljük, hogy amennyiben a rendőrök nem tudják elkapni, akkor a zöldek huligánjainak tisztességesebbjei tanítják majd móresre az elkövetőt.”

Micsoda siralmas, bégető és rémisztő butaság ez. Tizenöt-húsz beteg és gyáva állat nekiesik egy kamasznak, megszúrják, még nem lehet tudni, túléli-e, és ezeknek Dobó István jut eszükbe. S ha egyenként verték volna meg, akkor az nyilván rendben lenne. Ha egyenként vívnának késpárbajt, mert az egyik barom zöld, a másik meg lila, akkor nincsen semmi kifogásolható a dologban.
Ideológiát talált magának a szellemi-lelki nyomorúság. Nagyon nagy a baj…

Ideológiát talált magának, az élhetetlenségek és szörnyűségek mindkét széléről, és Horatius messze néz, s bizony-bizony, már ő sem hiszi, hogy az „arany középben vagyon a boldogság”…

Nem hiszi, s alig-alig hiheti. Hihetné. Hiszen agyonverjük tanárainkat. Agyon a gyerekeinket. S a gyerekeink egymást. S ha ez nem elég, ha ez nem edzi eléggé a testet és a lelket, hát akkor megölik egymást inkább. Megölik, brutálisan, kegyetlenül, aztán vizekbe, stégek alá rejtik a tetemeket, és mennek a kocsmába flipperezni. Aztán a pszichológus és a szociológus elemzi és megfejti, a „jogvédő” meg ráüti vagy a kóser vagy a fajmagyar pecsétet.

A Babitson felnőtt, maradék középosztály pedig retteg és már régen nem is érti az egészet. Csak érzi, hogy valami iszonyat közeleg. S egyre rémültebben kapaszkodik Horatiusba és Babitsba: „Odi profanum vulgus!”

Vagyis hát: „Gyűlöllek! Távol légy, alacsony tömeg!”
Ez a rémületes igazság. Sajnos.