MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

A szabadság szent, az ember vágyai között az egyik a szent eszmények közül – és talán a legtartósabban az. Szent az egyéné, a nemzeté, a népé, és hogy a magyar szabadság legszentebb apostolát, Petőfi Sándort idézzük: a „szent világszabadság” is ott tündökölt a távolban még a 19. század egén, a magyar forradalom születésekor. Innen, a mából visszatekintve már azt a 19. századi eszményképet magát is szentnek, szent naivitásnak tekinthetjük, és csak pislogunk szégyenkezve, hogy az a temérdek kiontott vér, a szabadságharcosok vére, hogy elszivárgott a történelem csatornáiban az eszményekkel és méltó emlékezetünkkel együtt.

Nekünk a 20., majd a 21. század hol véres diktatúrát, állami terrort hozott, hol a szabadság megcsúfolását, a szabadság álarcában beköszöntő hazugságrendszert. A szabadság bajnokai, a liberális és újliberális érdekszövetségek egy évszázadnyi idő alatt úgy maguk alá gyűrték a világot, hogy a szent eszményekre már legfeljebb csak ünnepnapokon emlékezünk, és szinte fájnak a politikai szónoklatok, ha még olykor hivatkoznak egyáltalán a szabadságra, ha március tizenötödikén megemlítik még Petőfi nevét. Sötét ez a kép? Igen, valóban sötét, de nem sötétebb, mint az a valóság, amelyben élünk.

A legfájdalmasabb az, hogy a szabadság fogalmát beköpték a liberalizmus legyei, és így már nem is olyan kívánatos. Ha azt halljuk valamilyen összefüggésben, hogy „szabad”, nekünk mindjárt eszünkbe jutnak a szabad demokraták, eszünkbe jut a „tőke szabad áramlása”, a szabadversenyes kapitalizmus, a szabad rablás, meg hogy szabad elmenni az országból annak, akinek nem jut itt kenyér, vagy akinek nem tetszenek a liberális diktatúrák. Mert ami nálunk rendszerváltás címén történt, az nem volt egyéb, mint a hazugságra épülő neoliberális világrend elfogadása, az uralkodó érdekek szabad áramlása, azaz: a szabad érdekérvényesítés minden áron, mindenkivel szemben, aki nem elég erős vagy nem elég elvetemült ahhoz, hogy mindenen és mindenkin átgázolva, minden erkölcsi elvet, eszményt és értéket félresöpörve kanyarítson ki magának minél nagyobb darabot a világ húsából.

Nálunk az ifjúkommunisták voltak azok az átváltozó művészek, akik – az első szabadon választott kormány jóvoltából is – az antikapitalizmus, majd a demokratikus szocializmus díszletei mögül kibújva egynéhány perc alatt tették meg az utat a leggátlástalanabb kapitalista hitvallásig. Nekik kellett nagyon az a szabadság, amely révén mindent megkaparinthattak maguknak, ami csak kellett: pénzt, hatalmat, szerepet. Ez volt a legocsmányabb az egész történetben, amely egészében is elég visszataszítóvá lett az első álmélkodások után. Szabadság helyett az ő érdekszabadságuk uralta el a társadalmat, az ő érdekeik szabad érvényesítésének a rendszere lehetett így a rendszerváltás eredménye. Kellett nekik ez a kisajátított és magukra szabatott szabadság, amely még a kirakatban sem korlátozta őket semmiben. Akárcsak a szabadság eszménye, a haza eszménye is csupán romantikus kacat volt a szemükben, ezért aztán a haza árulása is szabad volt nekik, hiszen nekik az nem lehetett hazaárulás.

Ha ezt jól megértjük, akkor érthetjük meg, hogy miért nyüszítenek most annyira valamiféle diktatúra látomásától. Rákosi, Gerő, Apró, Biszku diktatúrája nekik nem fájt, az a diktatúra az ÁVH-val és az ötvenhatot követő megtorlásokkal együtt az ő javukat szolgálta. Kellett a nagyszülők terrorja és az ávós gépezet ahhoz, hogy szépen, megfelelő időpontra felnőhessenek az újabb internacionalista feladathoz.

Húsz éve elérkezett az idő, és megmutatták öregjeiknek, sírjukban is megnyugtatásul, hogy mire képesek. A diktatúrák nem jók, általában embertelenek vagy könnyen azzá válnak. Ám ha a diktatúra az ő diktatúrájuk, akkor az jó. Ha nem az övék, akkor az rettenetes. Mert akkor nem ők diktálnak. A sajtószabadság jó, feltéve, hogy a sajtó az ő kezükben van, borzasztó azonban a sajtóirányítás, ha a közszolgálati média csakugyan a köz szolgálatát látja el állami pénzen, vagyis közpénzen. Jó volt az egykori „tervgazdaság”, mert a terveket ők, vagyis az ő nagy elődeik koholták, de mégiscsak jobb a modern piacgazdaság, ha a piacot ők mozgatják, és ha oda lehet vinni mindent – kultúrát, szellemi terméket, erkölcsöt, ízlést, iskolát –, és ott meg is vásárolhatják mindezt félpénzen. Ez az ő rendszerük logikája. Ez az érdekszabadság a mozgatórugója az ő liberális demokráciájuknak. Ezért fáj olyan nagyon a politikai hatalom elvesztése. Ezért kell most lázasan azon töprengeniük, hogyan lehet, ha surranva, csúszva-mászva is, de visszatérni, beépülni csendben, közben azért ordítva tiltakozni a parlamentben és a sajtóban, hogy Magyarországon veszély fenyegeti a sajtószabadságot, a demokráciát és egyáltalán mindenféle szabadságot. Holott semmi más nem történik, csak az ő saját használatra kimunkált érdekszabadságukat fenyegeti veszély – ha minden igaz, és ha minden jól megy!

Most a kormányzaton a sor, hogy nagyon figyeljen ezekre a csúszó-mászókra, besurranókra, hogy a hangoskodások se törhessék meg az eredeti szándékokat, hogy ne jöjjön zavarba, ha a szabadság és a demokrácia értelmezéséről van szó.