MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatta be Puszt Tibor Elillanó évek című, Csurka Istvánról készült portréfilmjét. A rendező így vall Csurka Istvánról: „Nemzetünk meghatározó egyénisége, aki a magyar történelem, közélet és kultúra legmélyebb bugyrait tárja fel írásaiban.” E portréfilm arra vállalkozik, hogy Csurka István bemutathassa saját bugyrait, egyszerűbben szólva: valljon az életéről, az elvégzett munkáról, mindarról, ami az írói munkálkodást sorssá emelte.

Kétszer tapsolt az Uránia közönsége: először – még a film kezdete előtt – Csurka István megjelenésekor, majd amikor Puszt Tibor rendező és Kurucz Sándor operatőr társaságában meghajolt a vászon előtt a film végén. E két taps között „történt” a film. Az első helyszín Balatonederics volt, a hely, ahová vissza tudott az író vonulni, alkotni, barátokat fogadni, tavasztól őszig tartott itt az élet, az igazi, a teljes. Bevágott fotók igazolják a családias örömöt, a barátok – sokak közt Csengey Dénes, Für Lajos – támogató jelenlétét, miközben Csurka a vásznon szüleiről, ifjúságáról mesél, nem a sérelmeit sorolja, tárgyilagos, pátosztalan, pedig regénybe illő, ahogy kisfiúként eljutott Nyugatra, az amerikai megszállási övezetbe. (Csak zárójelben: lóvontatta kocsival mentek át az égő falvakon, a lovak iránti feltétlen szeretete talán innen származtatható.) Családtörténeteinek elmesélése nem jellemző rá, s noha a sajátja sem érdektelen, de novelláiban, regényei­ben, drámáiban ritkán és áttételesen mondja el önmagát.

Csurka a hetvenes–nyolcvanas években Magyarország legsikeresebb drámaírója volt, megszerették a színházak, a nézők, úgy tudott dialógusokat írni, mint Molnár Ferenc óta kevesen. A lovak szeretete vitte el a pályára, az ügetőre, s mint a portréfilmben megvallja, azért jó fogadásokat kötni, mert az ember ilyenkor azt hiheti, hogy átlát az időn, belelát a jövőbe, ha nyer. Ha nem, akkor a csalás, a manipulálás miatt tiltakozhat, pedig tudhatta, hogy trükkök százaira képesek a zsokék, miként lehet a rendelt helyen beérkezni a célba.

A jövőlátás képessége rettenetes erő és gyötrelmes önpusztítás. Erő, mert ahogy egyik blogjában írja, „az Isten észt, szájat és talán lelket is adott, beszélnünk kell. 75 éves elmúltam, nem akarok diadalt ülni, de amit tudok, azt el kell mondanom, csendet, nyugalmat akarok. Nem a pénzért teszem, de a kötelesség igazmondásra kényszerít”. Önsorsrontás, mert kijelöli az irányt.

Csurka – egy szilencium folyományaként – belesodródott a politikába, a monorierdei találkozó óta aktív szervezője és résztvevője volt a Magyar Demokrata Fórumnak, majd kiválva onnan új pártot alapított – sokak szerint pártot ütött – bejutott a parlamentbe, majd kikerült onnan, szövetségeseket keresett, de magára maradt, jövőlátó képességétől sokan megijedtek, mások elárulták, megint mások úgy érveltek ellene, ahogy a gyerekek szoktak: Pista bátyám, neked igazad van, de nem vagy politikus. A jövőbelátás, a jóslat csak ihletett állapotban lehetséges, a sámánok ezt a képességüket üzemszerűen működtették, mert az ihlet olyan tudás, amelyet a kegyelem állapotában nyer el a beavatott. Az ihlet a művészetben alapkövetelmény, a politikai gyakorlatban zavaró, kizáró körülmény, az ihlet nem ismeri a kompromisszumot, fogalma sincs az elkövethető kis bűnök sokaságáról, kijelöli az utat a két oldalról fenyegető szakadékok közt, vállalni kell teljes önmagunkat és a világ teljességét, a létet, a létezést, melybe egyformán beletartozik a test mindenféle kívánsága és az Isten.

Kevesen képesek erre. A film vége felé már biztos lehet a néző, hogy Csurka sorsos ember, csillagzat óvta Rákosi alatt, Kádár alatt, és akkor is, amikor nem jutott valódi hatalomhoz. A világi, politikai-gazdasági hatalom könnyen téríti el az embert valódi önmagától, s észre sem veszi, már olyan utakon jár, ahonnan nem lehet visszafordulni. Csurka nem kesereg, nem okolja a sorsot, nem gyűlöli embertársait, orvosolhatatlan keserűséget csak hazája sorsa képes kiváltani belőle. Azon is csak morog, hogy miért nem veszik elő a színházak korábbi sikerdarabjait, talán az egy Turai Ida Színházat leszámítva nincs olyan társulat, műhely, amely vállalná, hogy megmutassa a Csurka-darabok sajnálatos aktualitását, vérfagyasztó komikumát, a tragédiák túlélésének esélyét.

Elillanó évek, mondja rezignáltan a portréfilm címe, ami egyrészt pontos megfogalmazás, másrészt kételyeket ébreszt az elillanás komolyságát illetően. Lehet, a politikai működésre szánt évek elillantak, de, mint tudjuk, az írás megmarad. Csurkának erős szövetségese a nyelv, amely közös kincsünk ugyan, de az övét az aggodalom és az indulat izzítja, csak annyira, hogy mindenki értse.

Különleges esemény minden filmbemutató az Urániában: balról Sára Sándor operatőr-rendező, a dokumentumfilmek felkent szakértője, jobbról Szűrös Mátyás, a köztársaság kikiáltója és elnöke, köztük a néző. Sára a hitelesség őre, Szűrös a politikai erőtér jeles tudója. A film rendezője és Csurka István maga is arra törekedett, hogy mindkét szempontnak megfeleljen.

A néző tapsol a mutatványnak: 78 perc alatt ismert és ismeretlen évtizedek történelmébe avatták bele az ihletett, jövőtudó, reményt adó alkotók.