MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

1940 júniusának végén Moszkva elérkezettnek látta az időt, hogy visszakövetelje az első világháború után Romániához került Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A román kormány engedett a szovjet nyomásnak. Moszkva gyors sikere arra késztette Budapestet, hogy a korábbinál sokkal határozottabban szorgalmazza a Romániával szembeni magyar követelések teljesítését. A magyar kormány a katonai megoldás lehetőségét is fölvetette, de ezt sem Németország, sem Olaszország nem támogatta, hanem tárgyalásokat sürgetett a két fél között.

Az egyeztetések 1940. augusztus 16-a és 24-e között a romániai Turnu Severinben zajlottak. Miután a magyar küldött jelentős területi követeléseket terjesztett elő, a román fél pedig csak jelentéktelen területi engedményre és nagyobb méretű lakosságcserére volt hajlandó, a tárgyalások kudarcba fulladtak. Bukarest hallani sem akart a jelentős – többnyire az etnikai szempontokat figyelembe vevő – magyar területi igényekről.

Hitler a robbanás végéig kivárt

Nem mondható azonban, hogy a kétoldalú tárgyalások minden lehetőséget kimerítettek, hiszen a két küldöttség vezetője, az egyaránt erdélyi származású Hory András és Valeriu Pop nem csapták egymásra az ajtót, sőt kilátásba helyezték újabb találkozójukat. A döntőbíráskodást nem ők, hanem a két tengelyhatalom külügyminiszterei határozták el. Hitler megvárta, hogy a két ország közötti feszültség a robbanáspontig jusson el, s a robbanást megelőző utolsó pillanatban – a tengelyhatalmak döntőbíráskodásának formájában – rákényszerítette akaratát a két országra.

A tengelyhatalmak külügyminiszterei a döntőbírói ítéletet 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor hirdették ki a bécsi Belvedere-palotában, ugyanott, ahol 1938 novemberében az első bécsi döntést. A második bécsi döntés értelmében 43 492 négyzetkilométernyi területet csatoltak Magyarországhoz. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint visszacsatolt területeken 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német nemzetiségű lakos élt. Románia területén körülbelül 400 ezer magyar maradt.

Folytatódott a sodródás

A bécsi döntés kötelezte Romániát, hogy csapatai tizennégy nap alatt ürítsék ki a visszaadandó területeket, intézkedett állampolgársági és optálási kérdésekben, továbbá kötelezte a magyar és a román kormányt, „amennyiben valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, úgy a kérdést végérvényes eldöntés végett a birodalmi kormány és az olasz királyi kormány elé terjesztik”. A döntéssel egyidejűleg az olasz és német külügyminiszter garantálta az új román–magyar határt.

A bécsi döntés fogadtatását így írja le naplójában Galeazzo Ciano olasz fasiszta politikus, külügyminiszter: „A magyarok örömükben majd kibújnak bőrükből, amikor meglátják a térképet. Azután tompa puffanás hallatszik: Manoilescu ájultan zuhan az asztalra.” Valójában azonban a magyar vezetőknek sem volt okuk a túláradó örömre. Igaz, hogy a második bécsi döntés jelentős területgyarapodást eredményezett (csaknem négyszer akkorát, mint az első bécsi döntés), de távolról sem elégítette ki az összes magyar követelést, és még jobban elkötelezte Magyarországot a hitleri Németország mellett.