MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Autók sokasága az országúton, mindenki egy irányba tart. A Kiskunsági Nemzeti Park peremén haladunk, a hagyományos magyar vidéken, homokországban. Beérünk Bugacra. A háromezer lelkes települést szétfeszíti a tömeg, minden sarkon forgalomirányító rendőrök, önkéntes szervezők igazítják el az érkezőket – az itteniek már nem bírták emberrel, így jöttünk sokfelől, mi Lakitelekről – mondja az egyik szervező, Annus néni, és jó utat kíván. A bicikliúton is, a főutcán is gyalogosok hada, valamennyien a pusztaságba igyekeznek, oda, ahol az ősi „szer” zajlik. Mennyien lehetnek máris? Támpontot a két-három focipálya nagyságú autóparkolók adnak – van belőlük hat-hét –, meg a gigantikus táborhely, sátrak tömegével, mindegyiken azonosító, látunk 9523-as sorszámot is, lehet tippelni. Pedig még csak fél napja kezdődött itt minden, és egyre jönnek az újabbak, számosan ősi viseletben, egykori díszekkel, jelképekkel. Dobszó hallatszik sokfelől. A lovak szállásán nagy a készülődés, a jurtatáborban is mozgolódnak az emberek, az íjászpálya most még a kezdők gyakorlótere, majd később jönnek a harcedzettek.

Akik az ösvényt kitaposták

Menjünk vissza a kezdetekhez. A 2007-es kazakisztáni találkozó hangulatától megérintve a magyar küldöttség elhatározta, megrendezi az első hazai törzsi gyűlést. A Természettudományi Múzeum kutatója, az antropológus Bíró András Zsolt vezetésével több mint nyolcvan hagyományőrző csoport fogott össze. 2008 augusztusában létrejött a találkozó. Bár a sajtó távolságtartással kezelte az eseményt, alig volt hírverés, mégis, százezer ember gyűlt össze a népünnepélyre. Száz jurtából álló tábor fogadta őket. Eljöttek az ősi kismesterségek művelői, a régi életmód tisztelői és a hagyományok őrzői, mint a solymászok, vagy a honfoglalás kori harcmódokban jártas lovasok és íjászok. A gyűlés díszvendége a kazakisztáni madjar törzs küldöttsége volt. Most, két esztendő múltán, már tizenkét országból huszonnégy nemzet képviselői érkeztek a nagy találkozóra. A Kárpát-medenceiek, az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarok meg a kazakisztáni madjarok mellett eljöttek valamennyi türk-hun eredetet valló nép küldöttei, Közép- és Belső-Ázsiából, Anatóliából, a Kaukázus vidékéről. Itt török szót hallani, ott a kínai Ujgurföldről jöttek különös nyelvét, amott mongol szót, de azeriek, kirgizek, türkmének, csuvasok csoportjába is botlunk. Ki Attila, ki Baján kagán tisztelője, megint másik magát Madjar baba vagy Karcig batir utódjának vallja, a közös „nyelv” – a múltbéliek becsülése. És az ősi hitvilág tisztelete.

Nemzeterőt jelképeznek

Felépült egy varázsos hangulatot árasztó honfoglalás kori tábor, a történeti hűséget őrző szállás. Az Ősök Sátrában eredeti régészeti leletek vallanak az évezreddel előtti időkről. Életmód- és harci bemutatók vezetik vissza a szemlélődőt a múltba, ezek hitelességén történészek, etnográfusok őrködtek. Ismert hagyományőrzők az ősi kultúra értékeit kínálják: a népmondák és legendák világát. A Kárpát-medence minden szegletéből és a keletről érkezett népzene- és néptáncegyüttesek váltják egymást a három színpadon. A sátraknál fafaragók és vasművesek, bőrösök és íjkészítők tartanak mesterségbemutatót. A küzdőtéren lovasverseny zajlik, élőképekben elevenedik meg a régmúlt, harcosok, lovas íjászok küzdenek a vitézi becsületért. A látványt Baráth István kommentálja, avatottként beszéli el a közönségnek, hogy mi miért történik. Hát persze, a vendégek többsége laikus… A röpke szünetekben István meg Bíró András és a többi múltkutató fáradhatatlan idegenvezetőként mesél, például arról, hogy a lovas nomád kultúrákon született államok közül a miénk a legnyugatibb; hogy a magyarság történelmének jelentős részét a honfoglalást követő időkig a nemzetségi-törzsi rendszer határozta meg, mint a legtöbb lovas nomád nép esetében; hogy a törzsek egyesítése, a vérszerződés a nemzeti hagyomány egyik alapköve; és elbeszélik a legendákat Árpádról, a Vezérlő Nagyfejedelemről, a magyar királyi dinasztia alapító ősatyjáról, meg utódairól, Szent Istvánról és a többi nagy uralkodóról. A nemzet erejének máig ható jelképeiről.

Csak ami hiteles!

A Kurultaj az összetartás ünnepe ugyan, ám ez nem jelenti azt, hogy a szervező Magyar-Turán Alapítvány keblére ölelne minden, a magyarság „hiteles” régmúltját, őstörténetét megéneklő szerzőt és követőiket. A Nagy-Kurultájon számos olyan könyv került tiltólistára – ízelítőül: Etruszkok és magyarok; Kelta magyarok, magyar kelták; Szkítiától Camelotig; Sumér nyomok Erdélyben; A magyar Jézus II.; Ógörög: régies csángó nyelv; A magyar nyelv Dél-Indiában – amelyek sokszor meggyőző (ál)tudományos magabiztossággal vezetik félre olvasóikat a magyarság őstörténetét és genezisét illetően.

A magyarság tudatában mindig megvolt az ázsiai származás mítosza. Eredetkutatásunk irányát azonban jobbára nem a tudományos meggyőződés, hanem a hitviták határozták meg. A finnugor elmélet mostanság vereségre áll: régészeti, antropológiai, etnográfiai, nyelvészeti kutatások rajzolják az új képet. Egyre több kutató vallja a szkíta hagyományokat őrző, közép-ázsiai „törökös” népességekkel való rokonságot.

A tudományos szakmaiság megőrzését Bíróék nem véletlenül tartják fontosnak: az antropológus által négy éve vezetett expedíciót követően, a gyűjtött DNS-minták vizsgálata, az Y-kromoszóma analízis azt igazolta, hogy a kazakisztáni Madjar törzs és a Kárpát-medencei magyarok között nemcsak névegyezés, hanem genetikai kapcsolat is fennáll. A kutatások eredményeit a világ egyik legrangosabb tudományos lapja, az American Journal of Physical Anthropology közölte. A tanulmány nemzetközileg is nagy feltűnést keltett.

A szertűz mellett

A bugaci puszta három napra a rokon gyökérzetűek „világközpontja” lett. Ahogy az egész törzsi gyűlés, a vasárnap esti búcsúpillanat is méltó volt. A szertűz meggyújtása előtt világrekord született Bugacon. Ennek előzménye: az idén két magyar megdöntött egy 1226 óta érvényes távlövő íjászrekordot. A Dzsingisz kán egyik győzelme alkalmából rendezett tádzsikisztáni versenyen egy íjász fél kilométerre röpítette el nyílvesszejét. Tavasszal az ő hajdani teljesítményét Mónus József és Grózer Csaba néhány méterrel felülmúlta. Most Mónus újra elröpítette nyílvesszőit. Egyik vessző a korábbi rekordot jelölő zászlónál majd száz méterrel távolabb fúródott a talajba.

A küldöttek a törzsi gyűlések hagyományai szerint összeültek a záró szertűz körül, hogy a közös jövőről értekezzenek. És hogy a múltra emlékezzenek. A közös gyökerekre. A megtartó erőre. És ami bennük szintén közös: az istenhitre. Hogy Istent itt vagy ott másképp nevezik? Ez a legkevésbé fontos különbség.

A bugaci Nagy-Kurultaj három napja a keleti törzsi hagyományok hasonlóságáról szólt. Meg a sztyeppei lovas nomád rokon kultúrákról. És arról, hogyan kell emlékezni az ősökre. Az őket megillető méltósággal.