MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Kétszázhúsz éve született a zivataros idők költője

Mihez kezdjünk manapság az ilyen mondatokkal, szebben és pontosabban mondva: intelmekkel? „Fáradj a hazáért s ne tenmagadért; így nem leszen okod panaszkodni. Ki ma­gáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít. Hírt és dicsőséget vadászni hiúság.”

Ismételjük meg Kölcsey mondatát, Kölcsey Kálmánhoz intézett intelmét: ki magáért fárad, gyakran csalatkozik. Ha körbenézünk mai világunkban, azt látjuk, hogy rengetegen fordulnak életvezetési tanácsért hol úgynevezett szakemberekhez, hol meg csak úgy, blogjaikban panaszolják el aktuális sérelmeiket; a mindennapi élet minden bajára találhatunk tanácsot, jót-rosszat vegyesen. Holott Kölcsey szavait fölidézve már régen tudhatnánk, miért csalatkozunk olyan sűrűséggel, hogy az már szinte elviselhetetlen. Bizony, túl sokat fáradozunk önmagunkért, vadásszuk a hírnevet, a dicsőséget, lelkierőnk oda.

Nem szokás emlegetni, de tény: Kölcsey majdnem ügyvéd lett. Nemzetének szerencséjére nem fejezte be tanulmányait, s mégis: ügyek védője lett, költőként is, irodalmárként is, politikusként is. Ügyek védelmezője? Kölcsey szeme előtt a magyarság, a nemzet ügye lebegett, a korán árván maradt kisfiú megértette: neki nincs kihez tartoznia, előbb barátokat, majd társakat keresett s talált, de eszmekörének centrumában a közösség legtisztább, legharmonikusabb formája áll, a nemzet. Amely fogalom ismert volt korábban is, őelőtte is, de Mohács óta szinte csak elérhetetlen eszmeként, ködbe burkolózó várromként létezett.

A reformkor nagyjai támasztották fel valódi méltóságában ezt a fogalmat, írók, költők munkásságának epicentruma volt a nemzeti lét erkölcsi fogalommá emelése, az erkölcs kiterjesztése a szépség felé, a szépség útján jutva el a hithez, a megvallás tettekre hívó erejéhez. Nem szükséges túl sok példát hozni arra, hogy törekvéseik miként, hogyan bicsaklottak meg, a nemzet ügyének hamis prófétái mikor és milyen erővel akadályozták meg őket legszentebb törekvé­seik­ben. Kölcsey sem járt jobban, mint kortársai és az őt követő nemzedékek: a politikusoknak nevezett személyek többsége arról lett megismerhető, hogy „tenmagáért” sokkal szívesebben fáradt, mint azért a ha­záért, amely felnevelte, eltartotta őt.

Tudom, durva mondatok ezek a mai, átpolitizált világban, s talán kíméletlenek is, talán nem is igazak. De Kölcsey szellemkörében mozogva könnyen eljut ide az ember. „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” – írta egykoron Kölcsey. Képesek vagyunk-e hatni? Eljuthatunk-e oda, hogy ne csak magyarázzuk a csodát, de műveljük is? Alkotunk-e? Ismerjük-e az alkotás valódi lényegét, tartalmát, működtetését? Gyarapodunk-e javakban, tapasztalatokban, sokasítjuk-e a jót, az igazat?

Kölcsey szentül hitt abban, hogy minél több emberhez el kell juttatni a nemzeti irodalmat, azokat az értékeket, amelyek nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Eljutott odáig, hogy a népdalban találta meg azt az ősformát, amelyből formailag is, szellemileg is fel lehet építeni a korszerű, hatékony nemzetfogalmat, amelyet aztán Petőfi, Arany értett meg a legjobban. Ebben az értelemben a Himnusz költője volt elindítója annak a szellemiségnek, amely sokak szemében szálka és gerenda. Kölcsey is mondhatta, írhatta volna: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy uralkodjék a politikában is.

A nép ma nem uralkodik a költészetben. Liberális politikusaink megbocsáthatatlan bűne, hogy az oktatásban, a kulturális élet egészében csak azok kaphattak teret, pénzt, paripát, fegyvert, akik tenmagukért fáradtak, avultnak, maradinak, korszerűtlennek ítélve minden olyan törekvést, amely korszerűséget és hagyományt együtt használva remélte a kultúrát működtetni. Hatékonyságuknak köszönhetően ma csak a periférián élhetnek és dolgozhatnak azok, akik nem hittek a korláttalan szabadság zsákutcájába terelők szirénénekkel kísért korbácscsattogásának. Érzékeny elemzők szerint a Himnusz vád is, panasz is, könyörgés és emlékezés is. Kölcsey születésének napján ideje volna elgondolkoznunk azon, képesek vagyunk-e jól és pontosan célozva vádolni, érvényesek-e mai panaszszavaink, vagy csak lelkierőnk csökkenésének nyálas tanúsítványai, könyörgésünk át van-e hatva az Istenhez imával fordulók tiszta szándékával, emlékezésünk képes-e az árnyalásra, az elemzésre, a felgyűlt történelmi tapasztalatok hiteles és tárgyszerű elrendezésére. Ki sem érdemes tenni a kérdőjelet.

Veszélyes Kölcsey Ferenc eszméit, igéit emlegetni. Veszélyességük abban áll, hogy Kölcsey következetessége, már-már könyörtelensége – amit kortársai megtapasztalhattak, köztük legkarakteresebb, legerőteljesebb indulatú költőnk, Berzsenyi Dániel is – úgy ránk telepszik, hogy megbénítja cselekvőképességünket. Holott hatnunk, alkotnunk kellene. És persze gyarapodnunk is. Túljutva a veszélyes vizeken, hajóznunk kell tovább. Az ügyek védelmezői tudják: ma ez
a feladat.

Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (részlet)

„Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely az erények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?

Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillantatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége.”

Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8.–Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.)

Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Apja akkor halt meg, amikor fia ötéves volt, ezért Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult. Jobb szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akinek barátsága nagy hatással volt rá. 1809-ben befejezte tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi vizsgára már nem jelentkezett: feladta a jogi pályát az irodalomért.

1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a ’Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. E napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.

1832-ben Szatmár megye főjegyzőjévé, ugyanabban az évben, november 6-án országgyűlési követté választották. Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerűsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért.

Hazatérése után többet politikai közszereplést azonban nem vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett.

Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, amelyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt.” Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt, és egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt. (Wikipedia.hu)